3. Fejezet

Amint kiléptem a házból, kissé meglepődtem. Nos, rendben, teljesen leesett az állam. Egy fekete matchbox állt a kocsifelhajtón, még a sötétben is ragyogóan nézett ki. Mivel nem értek hozzá, nem tudom, milyen márkájú, de az biztos, hogy nagyon sok minden van benne.

A kormány felőli ablak lehúzódott, és megláttam Taeyang mosolygó arcát. 

- Na akkor jössz végre? - kérdezte. 

Én nem tudtam mosolyogni még, de elindultam az autó felé. Beszálltam YoungBae mellé, a szememet nem tudtam levenni a műszerfalról. 

- Nem is tudtam, hogy a kocsikra buksz - szólalt meg Tae, miután elindultunk. 

- Hé, te az utat nézd, ne engem! - kiáltottam fel, mire röviden felnevetett. 

- Nem bízol bennem?

- Még szép, hogy nem! Most először ülök melletted!

YoungBae ismét felnevetett, majd rátaposott a gázra.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. 

- Nem, utálom az autókat. De ez tetszik. - Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, így gyorsan folytattam. - De el ne kezd nekem sorolni, hogy mi van benne, mert abból nem fogok egy kukkot se érteni. 

A fiú még jobban elkezdett nevetni, már kezdtem azt hinni, hogy tényleg vicces vagyok. 

- EunSung, minden rendben? - kérdezte végül, miután már nem nevetett. 

- Koránt sem, de azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam. 

- Ha rajtam múlik, jól is fogod - mondta, majd rám nézett, és rám is kacsintott. 

- Nem mondom még egyszer, hogy az utat nézd!

- Rosszabb vagy, mint a nagymamám - felelte, ismét csak nevetve.

- Mióta van jogsid?

- Fél éve. 

- Mennyit vezettél?

- 1400 kilométert körülbelül. 

Nem jutott eszembe, hogy mivel szokták még ilyenkor vizsgáztatni a friss vezetőket. Igazából nekem az eddigi adatok se mondtak semmit. 

- Vége a kihallgatásnak? - kérdezte, közben óvatosan rám nézett. 

- Ha az utat figyeled végre, akkor igen.

- Megőrjítesz - mondta. Az út további részében nem beszéltünk, csak néztem az elsuhanó tájat magam mellett. 

Igazából azt sem tudtam, hová megyünk, ami már csak akkor jutott eszembe, amikor megállt az autó. Épp fordultam felé, hogy megkérdezzem, de ő megelőzött. 

- Látod? Épségben elhoztalak - mondta, és büszkén mosolygott rám. 

- De csak azért, mert azt mondtam, hogy az utat nézd - vágtam rá, és kiszálltam. Hallottam, hogy még kuncog, majd bezártam magam mögött az autó ajtaját. Megfordultam, és jobban szemügyre vettem a klubot. 

Itt már voltam párszor, és mindenki azt mondja, hogy itt jó bulik szoktak lenni. Miután a buli beindul, rend szerint egy zsebkendőnyi helye van az embernek a táncoláshoz, de ez senkit nem zavar.

- Mehetünk? - hallottam meg Taeyang kérdését. Ránéztem, bólintottam, majd elindultunk. Beálltunk a szerencsére nem túl hosszú sorba, a várakozási időben végig beszélgettünk. Jó érzés volt vele lenni, egy kicsivel javult a hangulatom is. 

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó fej vagy - böktem oldalba, mikor már majdnem sorra kerültünk. 

- Sok dolog van még, amit nem tudsz - felelte sejtelmesen. 

- Ha most biosz órát szeretnél tartani, akkor el kell mondjam, hogy Kang Il Noom tanár úr már megelőzött.

- Pabo - mondta vigyorogva.

Elővette a pénztárcáját, én pedig követtem a példáját. 

- Arra nem lesz szükség - jelentette ki, miután átjutottunk a biztonsági őrökön. Értetlenül néztem rá, de mire észbe kaptam, már ki is fizette az én belépőmet. 

- Ya! - kiáltottam rá. 

- Én hívtalak, és én vagyok a férfi. Az a minimum, hogy fizetem a belépőd.

- De van pénzem. Várj, visszaadom.

- Nem kell. 

- Akkor majd meghívlak valamire - vontam meg a vállaim. 

Bent kissé szétnéztem - rendesen megváltozott a hely, mióta utoljára jártam itt. A pult a bejárattal szemben volt, de még azelőtt volt az óriási tánctér. A legszélén volt a DJ-s pult, azelőtt pedig egy emelvény, ahol profi táncosok nyomták. Felülről egy gyönyörű csillár lógott le, amit megvilágítottak, a fény pedig ezerfelé szétszóródva világította be a termet. 

Még nézelődtem volna, de YoungBae megfogta gyengéden a csuklómat, és lassan húzott a pult felé. Már majdnem ott voltunk, amikor az egyik kedvenc számomat hallottam meg. 

- Erre muszáj táncolnunk! - jelentettem ki, és én vettem át az irányítást. 

A tánctér szélére húztam Taeyangot, ahol nem voltak olyan sokan. A fiú eleinte meglepődött a hirtelen tettemen, de amint elkezdtem táncolni, csak mosolyogva figyelt. 

- Hé, te is táncolj! - jelentettem ki. Nem kellett sokáig noszogatni, hogy csináljon valamit. 

Be kell valljam, Taeyang volt az utolsó, akire számítottam tánc téren. De olyan jól mozgatta a csípőjét, sőt, minden egyes testrészét, mintha erre született volna. Azt hiszem, tudatában volt minden egyes mozdulatának, amik engem kissé el is varázsoltak. 

Mosolyogva néztem rá, közben én is kezdtem egyre jobban belemelegedni a táncba. A dal azonban túl hamar ért véget. 

Taeyang a csípőmre tette a kezét, közelebb húzott magához, és a fülembe suttogott. 

- Nem iszunk egy kis lélekerősítőt? - kérdezte hangosan, bár így is alig hallottam. 

- Rendben - bólintottam. Ismét elindultunk a pulthoz, de most már nem álltunk meg. 

Mivel sokan voltak, YoungBae férkőzött oda a pulthoz, engem kicsit egyedül hagyva. De nem sokat váratott magára, egyik kezében két rövidet, a másikban két vodka narancsot tartott. 

- Vodka narancs kísérőnek? - vontam fel az egyik szemöldököm. 

- Nem olyan erős ez - vonta meg a vállát. 

A röviddel koccintottunk, majd szinte egyszerre, húzóra megittuk. A vodkás italt már egy kicsit lassabban, de már kezdtem érezni. Egy közeli pultra raktuk le az üres poharakat, majd YB-nek dőltem. 

- Szóval nem erős...

- Vagy csak nem bírod a piát - felelte mosolyogva. 

- Táncoljunk! - jelentettem ki hirtelen, és odafutottam a táncoló tömeghez. Visszanéztem a barátomra, aki csak mosolyogva követett engem. 

A mostani táncunk kicsit - sokkal - simulósabbra sikeredett, mint az előző. De nem érdekelt, mert jól éreztem magamat, és abban a pillanatban csak az számított.

Jiyong szemszöge~~

- Csak így szó nélkül elengeded? - kérdeztem döbbenten Ah Reum-tól.
- Most mit csináljak? Úgy sem tudok neki parancsolni - vont vállat a szerelmem.
- Dehogynem! Viszont ismerem azt a fiút , akivel elmegy. Hallottam, mikor telefonáltak. Jobb lenne, ha utánuk mennék .. - ezzel felpattantam, s egy utolsó cuppanóst nyomtam Reum ajkaira - csak a lányod érdekében - ezzel kiléptem a szobából.
Gyorsan az autómért szaladtam, majd bepattanva a járműbe követtem őket. Persze csak tisztes távolságból. EunSung nagyon kicsípte magát, ami nem volt rá jellemző. Sőt.. nagyon is dögös volt. Még soha nem láttam rajta ilyen feszülős ruhát és ennyi sminket.

Abba a bárba mentek ahová régebben Eunnie-vel jártam, de mostanság már csak YoungBae-vel fordulunk meg itt néha napján. Azaz fordultunk......igen, az is már egy fél éve tuti, hogy nem voltam itt.
Miután láttam, hogy kiszállnak az autóból, ugyan ezt tettem én is. Két emberrel mögéjük álltam a sorban, s úgy figyeltem őket. Ám mikor én bejutottam már csak azt láttam, hogy isznak aztán táncolnak. Mivel az előttem lévő emberekkel egy kis gond volt, feltartották a sort.
Az a tánc, amit lelejtettek... majdnem felrobbantam. EunSung nem is tud táncolni! Vagy is úgy tudtam, hogy nem tud. Akkor ez most mi a fészkes fene?
Taeyang a hasát és a derekát fogta, simogatta. Néha-néha a fenekére is rátért, míg az én régi barátom fel-le guggolt, a csípőjük egyszerre mozgott, aki nem ismeri őket tuti azt mondaná, hogy vagy egy táncos párt alkotnak, akik jöttek kiadni egy kicsit a gőzt... vagy azt mondanák, hogy együtt vannak egy jó ideje, mivel ahogy végig nézek az embereken egyedül ők táncolnak ilyen szexuálisan.
Aztán mi jön a látóterembe? Na mi? Taeyang arca közeledik EunSung arcához.
Mi a fene? Megakarja csókolni?
De aztán EunSung ellökte magától egy picit, ahogy láttam elég hangos lett volna az a kacagás, amit nem hallottam a zenétől plusz elég messze is voltam, de láttam, hogy a szája a füléig ér. 
Mérgesen fújtattam egyet, majd - mivel nem tudtam magamat lenyugtatni - odamentem hozzájuk, megragadtam EunSung kezét, majd kivonszoltam a bár elé.
- Héé! Ki vagy? Miért rángatsz? Engedj el , de azonnal! - kiabálta. Hangja kissé érdekesen csengett.
- Mennyit ittál? - fordultam felé, mikor felfogta, hogy én állok vele szemben teljesen elsápadt - most mi a baj? - kaptam utána, ahogy dőlt előre. Elütötte a kezemet.
- Megint elkezded a némasági-fogadalmadat? - erre sem válaszolt. Remek...
- Mi szél hozott ide, Jiyong? Nem éppen az anyámat kéne döngetned abban a házban, ahol szinte a fél életed töltötted, amióta odaköltöztünk?! Még csak 17 vagy, mi a fészkes fenét akarsz egy 35 éves nőtől? - úgy érzem kiakadt egy kicsit, de legalább kiadja magából. Nem nagyon tudtam erre bármit is mondani, inkább csendben hallgattam.
Hirtelen felállt, majd a pulcsi zsebemhez nyúlt.
- Mit csinálsz? - kérdeztem ijedtem, majd elakartam lökni a kezét, de nem engedte, nem foglalkozva a kérdésemmel tovább kutatott. A nadrág zsebembe is belenyúlt, majd mikor megtalálta azt, amire szüksége van csillogó szemekkel nézett rám.
- Megvan! - ezzel kirántotta a cigis dobozomat, s egyből ki vett egy szálat.
- Mit képzelsz, mit csinálsz? - háborodtam fel, majd a dobozomért nyúltam - mióta dohányzol?
- Rájöttem, hogy valójában Te Semmit nem tudsz Rólam ... - meggyújtotta az öngyújtómmal a szájában lógó cigarettát, aztán nagyot szívott bele.
- Azonnal dobd el! - nyúltam oda, de ő elfordult háttal nekem, míg egy lépést tett arrébb. Majdnem pofára estem.
- Attól, hogy kiderült, hogy az anyámat ... - kissé megköszörülte a torkát - sajnálom, nem fogok szebb szót találni erre szerintem soha. szóval... hogy az anyámat baszod! Az nem jelenti azt, hogy az apám helyébe is kell lépned, egyenlőre ugyan annyi idősek vagyunk,  és eddig mindig úgy ugrottam, ahogy te akartad, de már tudom, hogy mekkora egy szemét, gusztustalan bunkó vagy. Ne is álmodj róla, hogy bármikor örülni fogok annak, hogy "boldog" vagy Ah Reum-mel - ezzel eltaposta a füstölni valót - ne gyere utánam, bulizni szeretnék Taeyanggal, nincs szükségem bébiszitterre. Menj inkább anyámhoz és élvezzétek ki, hogy nem alszom otthon - mormogta. Nagyon megbántottuk úgy érzem. Ahogy végig mértem hátulról, igazán jó nő lenne. 
Formás fenék, hosszú lábak, gyönyörű derék, a haja szépen omlott a hátára, ezzel körülölelve őt. Habár kissé most kócos volt, de így is szexi. Ha YoungBae nem vigyáz rá, én esküszöm kinyírom.!
- Várj EunSung, - mentem gyorsan utána - hol a fenében alszol??? - tettem fel az est legfontosabb kérdését.
- Ha annyira tudni akarod, Taeyangnál - kacsintott - most pedig, ha megbocsájt, uram - ezzel a mozdulattal arrébb tessékelt az útjából.
MI?! Egy pasinál alszik és ezt csak így.......... ilyen lazán bejelenti?! Ki ez a nő?! Miért volt olyan hideg a hangja? Úgy beszélt a végén, mintha nem is ismerne. Mi a fene ez az egész?!...
Morgolódva bepattantam az autómba, majd hazavezettem. Nem volt kedvem most átmenni Ah Reum-höz, inkább otthon alszom ma. 

2. Fejezet

Már meg sem lepődtem azon, hogy kisírt szemekkel keltem fel, a torkomban továbbra is ott volt a gombóc. Azonban figyelmen kívül hagytam mindent, gondolkodás nélkül intéztem a reggeli teendőimet. A redőnyt nem húztam fel, jobbnak láttam úgy hagyni.
Felvettem egy egyszerű farmert, hozzá egy bő pólót, majd bepakoltam a táskámba. Nem sűrűn szoktam magamat sminkelni, de valamit csinálnom kellett a szememmel, így eltöltöttem egy kis időt a tükör előtt is. A vállamra vettem a táskámat, és elindultam a konyha felé.
Hányinger fogott el, amikor beléptem az ismerős helységbe. A pultok, a sarokban a hűtő, amellett az asztal, és felette az ablak... minden más világításba került. Ha az asztalra néztem, már nem az jutott eszembe, hogy mikor kislány voltam, apuval sötétedés után ott kártyáztunk csendben, hanem az, amikor Jiyong egyszer itt vacsorázott, és megnézte anyámat. Akkor még azt hittem, hogy ez normális, hiszen serdülő fiú...
A pultra egyenesen ránézni sem mertem. Elvágtattam mellette, a hűtőből kivettem egy joghurtot és egy kanál kíséretével bedobtam a táskámba. Nem is tudom, miért raktam el, biztosan nem lesz étvágyam...
Általában leülök a konyhában, és fél nyolcig várok Jiyongra, hogy együtt mehessünk, de ha arra gondolok, hogy látnom kell azt az idétlen arcát, ismét felfordul a gyomrom.
Azt vettem észre, hogy kirohanok a házból. Már ha ott tartózkodok, attól is rosszul leszek. Az utcáról még visszanéztem, és az édesapám jutott eszembe. Minden álma az volt, hogy otthonunknak tekintsük ezt a helyet, nagyon sokat dolgozott azon, hogy anyám büszkén jelenthesse ki, hogy ez az ő otthona is.

Gondolatban megráztam a fejemet - nem akarok ezekre most gondolni. Elővettem a telefonomat, beraktam a fülhallgatót, és egy zúzós, rock számot indítottam el. Igen, pontosan erre volt szükségem.

Az iskolában szinte semmire sem tudtam odafigyelni, a gondolataim folyamatosan elkalandoztak. Senkinek nem tűnt fel, mivel szinte mindig ilyen vagyok. Talán az lehetett furcsa, hogy egyik órán sem aludtam el. De egyáltalán nem érdekelt mások véleménye.

- Hogyhogy kisminkelted magad Eun Sung? - kérdezte az egyik szünetben a mellettem ülő lány, MinJae.
- Ehhez volt kedvem - feleltem egy vállrándítás kíséretében. Tudtam, hogy folytatni akarja, így felálltam, és kimentem a teremből. Eleinte a WC-be akartam menni, de végül úgy döntöttem, hogy a friss levegő jobb lesz most nekem.

Kiérve az udvarra mélyen belélegeztem a levegőt, majd elindultam az egyik pad felé. Egy távolabbit választottam, ott hátha kevesebb ember szúr ki. Kényelmesen hátradőltem, majd felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz, amit át is öleltem. A térdemre tettem az állam, úgy néztem a fák leveleit nem messze tőlem.

- Szia Eunnie - szólalt meg Jiyong mellettem. Ahogyan szokta, a pad támlájára ült fel.
Miért? - kérdeztem magamtól.
Úgy döntöttem, hogy a tegnapi taktikát vetem be, és nem szólalok meg.
- Na, ne csináld már ezt, legalább köszönj - nógatott.
Ránéztem, és láttam, hogy mosolyog. Sötét haja az arany napsugaraktól barnán csillogott, a szeme ugyanúgy ragyogott. Igazán boldog volt, ami a legmélyebb sebet okozta nekem.
Nem szólalt meg, ő is a tekintetemet fürkészte. Próbáltam minden érzést elzárni előle, de nem sikerült.
- Csak egy dolgot mondok, ne keress többé - nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, de amit anyámmal okoztak jobban sajgott. Felálltam, majd nem törődve Vele otthagytam. Ő csak pislogott és mosolygott, de nem mondott semmit. Ennyire boldog amiért megtudtam a nevelőmmel való viszonyát?!
Bárcsak apu velem  lenne, ő mindig tudta, hogy mit csináljak, hiszen anyu nem foglalkozott velem. Édesapám két szerepet játszott egyszerre: anya, apa.
Anyámnak mindig csak a buli volt a fontos. Hiába volt egy gyermeke és egy férje, aki mindent megtett értünk, hogy jó életünk legyen.
Még azt sem tudom, hogy mért hagyott el minket... azaz engem. Amint látom Ah Reum-nek nem nagyon hiányzik, hamar túllépett rajta.

Nagy nehezen bemásztam a következő órámra, ami biosz volt. Az azt következő órám földrajz volt, témazárót írtunk. Persze, hogy semmit nem tanultam. Örülök, ha hármasra kitudtam puskázni.
Utána már hál' istennek nem volt több órám, így hazaindultam. Útközben eleredt az eső is, aminek még jobban örültem.
Persze esernyő nem volt nálam, plusz még szandálban is voltam. Komolyan ez a nap ennél már nem lehet rosszabb....  s ahogy ez átsuhant az agyamon egy kocsi arra hajtott, aminek köszönhetően tiszta sár lettem.

Mire hazaértem úgy néztem ki, mint egy ázott kutya; hajam arcomhoz tapadt, néhol felállt - gondolom, ahogy mindig hátra söpörtem kezemmel -, ruháim teljesen eláztak, lábam sáros volt. Sejtésem szerint a lábbelim sem bírta a kiképzést, mivel ahogy beléptem az ajtón, s leakartam venni elszakadt.
Mérgesen fújtattam egyet, majd a fürdőbe mentem egy frissítőfürdőt venni, de előtte kiteregettem az elázott holmijaimat.

Miután végeztem mindennel becammogtam a szobámba, körbe néztem, s azt hittem, hogy ott esek össze. Az ágyam vetetlen volt, mellette a földön vagy száz darab zsebkendő. Az ajtó mellett, ahol az íróasztalom állt, hatalmas kupi  volt, mivel az asztalon lévő dolgok helye a padlót szimatolták. A matek cuccaim összegyűrve egymás mellett, mellette egy összetört bögre, amit még Jiyongtól kaptam a tizennegyedik születésnapomra. Aztán még volt köztük ceruza, pár füzet, rajzok, s egy tükör, amik furcsamód túlélte, csak kicsit megrepedt.
Fura. Egy bögre összetört, de a tükör nem?

Felöltöztem valami kényelmesbe, nem volt kedvem rendet rakni így úgy döntöttem, hogy lemegyek a nappaliba, s ott nézek egy kis tévét. A nappalink a konyha mellett volt, így át kellett másznom azon a gusztustalan helyen. A legjobban amit szerettem azaz evés volt, de most már úgy érzem nem az lesz a kedvenc elfoglaltságom.
A társalgónkban egy nagy bőr kanapé volt,  vele szemben egy plazma tv, a két tárgy között egy stílusos szőnyeg, rajta egy üvegasztal.Az asztal két oldalán - jobb, bal - egy-egy fotel volt. A televíziótól jobbra volt egy ablak, amiben egy cserepes virág díszelgett, az ablaktól balra pedig egy ember nagyságú virág állt. Nem túl sok minden foglalt helyet, de szerintem nem is volt többre szükség.

Lehuppantam az ülőalkalmatosságra, s bekapcsoltam a tévékészüléket. Vagy tíz perce nézhettem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Hello? - szóltam bele kissé erőtlenül.
- EunSung, Taeyang vagyok - mutatkozott be. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Hm, szia. Miért keresel? - tértem a tárgyra. Nem volt sok kedvem most beszélgetni.
- Láttam, hogy ma elég rossz passzban voltál. Nem szoktad magad sminkelni, s az arcod is kissé beesett. Minden oké? - érdeklődött óvatosan.
- Persze, minden a legnagyobb rendben - motyogtad.
- Nem hiszek neked - szisszent fel a vonal másik végén lévő személy - Ráérsz? - kissé meglepett a kérdése.
- Ami azt illeti... igen, de... - már épp kezdtem volna magyarázkodni, hogy semmi hangulatom most semmihez, mikor hallottam, hogy valaki jött. Hátra fordultam, hogy megnézzem ki az, mikor megláttam, hogy Kwon Jiyong áll a főzőhelyiség ajtajában - miért kérdezed, Taeyang? - tudakoltam.
- Bulizzunk! - kiáltotta el magát, majdnem megsüketültem. Hát legalább kiadom egy kicsit a gőzt, nemde?!
- Rendben - kissé elmosolyodtam. amit persze ő nem látott.
- Akkor fél óra múlva mehetek érted?
- Igen, addigra elkészülök. Szia - ezzel letettem a telefont, s felpattantam eddigi helyemről.
Nem foglalkozva az érdeklődő tekintettel, ami engem pásztázott, mintha ott sem lett volna elmentem mellette, felszaladtam a lépcsőn, be a hálómba. Valami jó kis cuccot kéne felvennem.
Áhhh meg is van, ezzel kiemeltem az én kis drágáimat. Egy fehér egyszerű trikót vettem fel, s egy fekete miniszoknyát egy ugyan olyan színű bakanccsal. Kisminkeltem magam, pár ékszert magamra aggasztottam, parfüm, s már indulhatok is. Még gyorsan magamhoz kaptam egy fekete kis táskát, amibe beledobáltam a telefonom, pénztárcám, s egy pár papír zsebkendőt.
Pont letelt a harminc perc, rohantam le a lépcsőn, persze, majdnem orra is buktam amilyen ügyes vagyok. Bekopogtam édes muter szobájába, de persze mikor kinyitottam az ajtót éppen egy csókcsatának lehettem tanúja. Megköszörültem a torkomat, hogy egy kicsit a lányára is figyeljen már oda.!
- Ma nem alszok itthon - ezzel becsaptam a szobaajtaján, s ott hagytam, nem foglalkoztam a válaszával. Úgy is csak egy "rendben" vagy egy "oké" lett volna.

1. Fejezet

1,5 évvel ezelőtt ~~

Végre vége ennek az átkozottul unalmas napnak - gondoltam magamban. Eléggé kimerítő volt, azt hittem soha nem csengetnek ki az utolsó órámról. Minden cuccomat bedobáltam a táskámba, majd Jiyong osztályterméhez mentem, mivel ezen a napon mindig együtt végzünk. Reggel nem együtt jöttünk, gondolom megint elaludt. Mikor odaértem, éppen akkor vágódott ki az ajtó, majdnem megpusziltam a fatákolmányt.
- Héé! - kiáltottam fel, aztán megláttam, hogy ki okozott majdnem orrtörést.
- Bocsi EunSung - simogatta meg a fejemet, aminek köszönhetően a szépen összefogott hajam tönkre ment. Rácsaptam a kezére, majd kérdőn néztem rá.
- Jiyong itt van? - néztem körül, de nem láttam. Taeyang arcára néztem, ő csak a fogait összeszorítva szisszent egyet - Mi az? - meredtem rá.
- Nem jött ma suliba ... - tette zsebre a kezeit.
Áháá, szóval ezért nem láttalak reggel Kwon Jiyong - mormogtam magamban..
- Értem, akkor szia - intettem, majd hátat fordítottam neki,s távoztam.

A haza felé úton próbáltam többször is hívni azt a majmot, de nem vette fel. Üzenetet is hagytam, de arra sem reagált. Nehogy már egyedül kelljen kártyáznom ma este. Mindig átjön legalább egy körre, nem nagyon fordult elő vele, hogy nem reagált volna a hívásaimra.

Kissé csalódottan léptem be a házunk kapuján, majd felugráltam a lépcsőn, s már nyitottam is a bejárati ajtót. Gyorsan lábbelit cseréltem, aztán ahogy mindig szoktam, indultam a konyhába, hogy köszönjek anyunak. Nem kiabáltam be, mivel utálta, hogyha hangoskodom plusz nem hallotta a páraelszívótól sem. Habár furcsa, de nem hallottam, hogy menne. Nem hangos, de azért ha csend van a házban, akkor egy nagyon picit lehet hallani a szerkentyűnek a hangját.
Fura - gondolkodtam - ismét - magamban.
A padlót nézve léptem be a konyhába, felemeltem a fejem, hogy szóljak édesanyámnak.
- A... - Olyan kép tárult elém, amit lehet, hogy nem kellett volna látnom. Vagy is de... nagyon is látnom kellett. Torkomban éreztem a gombócot, amit nem mostanában tapasztaltam - ...nya - suttogtam az utolsó pár betűt.
Drágalátos anyukám a konyhapulton ült MEZTELENÜL, míg a lába közt ott állt.. ott állt...
Jiyong, akin szintén nem volt ruha. Persze, hogy abban a pillanatban akarta behelyezni a micsodáját annak a nőnek a vaginájába, aki engem szült...
De nem jött össze nekik, mivel abban a pillanatban akkorát sikítottam, hogy szerintem még Észak-Koreában is meghallották. Ekkor Ji ijedt tekintettel kapta felém a fejét, de anyám csak tovább csókolgatta a nyakát, s simogatta, ahol érte.
- M...Mindjárt hányok ... - motyogtam erőtlenül. - MI A FRÁSZT CSINÁLTOK? - szedtem össze minden erőmet, s kiáltottam el magam.
- E..EunSung - indult el felém az egyetlen férfi nemű ember, ha ezek után még embernek lehet nevezni, aki a házban volt. Gyorsan eltakartam a szememet. Egyáltalán nem voltam kíváncsi a férfiasságára. Míg ő felém lépdelt, én hátráltam.
- Ne gyere közelebb, te gusztustalan... majom! - Egyik kezemmel még mindig a látószerveimet takartam, míg a másik karomat magam elé tettem, hogy annál közelebb ne bírjon jönni.

- Jiyoooong drágám, gyere vissza anyuhooz - hallottam meg anyám nyüszítő hangját.
Mi a ...?! Észre sem veszi, hogy itthon vagyok és hogy éppen most törte össze a szívemet?!
Nem tudtam mit mondani, így csak a fejemben visszhangzott ez a kérdés. Ezek után nem foglalkozva semmivel felrohantam az emeletre, bezárkóztam a szobámba aztán rávágódtam az ágyamra. A párnába belenyomtam a fejemet amennyire bírtam, kapálóztam, sírtam, visítottam, kiabáltam, szenvedtem.
Úgy éreztem, mintha a szívem helyén egy óriási fekete lyuk keletkezett volna, amely minden érzést beszippant magába - kivéve a keserűséget. Abbahagytam minden tevékenységet, a plafon felé fordultam. Meredten bámultam egy pontra, közben a könnyeim végigfolytak az arcomon.
Anyu nagyon is tisztába volt azzal, hogy Ji iránt nem csak barátságot érzek. Elmondtam neki! Megbíztam benne, erre a saját anyám így hátba szúr. Még ha azt mondanám, hogy a barátnőmmel, de az anyámmal, aki az ő édesanyja is lehetne. Nem, egyszerűen nem tudom felfogni.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, míg egy helyben feküdtem. Nem mozdultam, csak a mellkasom emelkedett fel-alá. A sírásom sajnos nem maradt abba, hiába próbáltam mindent megtenni. De éreztem, hogy történjen bármi, azt a jelenetet soha nem fogom tudni kiverni a fejemből... Pedig Isten a tanúm, hogy bármit, tényleg bármit megadnék azért, hogy örökre elfelejtsem.
A gondolataim új irányt vettek.
Vajon mióta...? Anyám egy kegyetlen nő volt, ezt mindig is tudtam róla, de szerettem, és reménykedtem benne, hogy nem fogja pont a lányát hátba szúrni. Még mindig túl naiv vagy Eun Sung...
A nevemet ízlelgettem. Az a nő mondta ki először, aki elvette tőlem az egyetlen szép dolgot, ami az életemben maradt.

A könnyeim hirtelen apadtak el. Robotszerű mozgással felálltam, az asztalomhoz ültem, és elővettem a matek füzetemet. Nem voltam stréber, sőt, a jegyeim nem voltak jók, de éreztem, hogy kell valami, amivel elfoglalhatom magamat, ami eltereli a gondolatimat.

És akkor már tudtam - a régi Eun Sung teljesen eltűnt. Apám eltűnése után is nehéz volt felállnom, de akkor végig ott volt mellettem Jiyong. Most, hogy őt is elveszítettem, nem lehetek a régi. És nem is akarok az lenni.
Hiába tudtam ezeket, a mellkasomban a szorító érzés nem engedett. Az ajkamba haraptam, és levertem mindent az asztalomról. A körzőmbe beleakadt a csuklóm, szúró fájdalmat okozva ezzel, de nem érdekelt.
A fejemet ismét lehajtottam az asztalra, a zokogás úgy rázta a testemet, hogy majd leestem a székről.

Kopogást hallottam az ablak felől. Erősen az ajkamba haraptam, és némán várakoztam. Hálát adtam az égnek, hogy reggel elfelejtettem elhúzni a függönyt.
- Eunnie? - hallottam meg a nevemet.
Olyan sok mindent mondhattam volna erre, de mindet elfojtottam. A számos szidalmat, ami épp az eszembe jutott, lenyeltem.
- Na, engedj be! - szólalt meg ismét Jiyong.
Ne is álmodj róla, hogy te még egyszer beteszed a lábad a szobámba! - gondoltam magamban. Hangosan azonban egy mukkot sem szóltam.
- Ne gyerekeskedj, hanem hallgass meg.
Hozzá akartam vágni valamit - akármit -, de mozdulatlanságot erőltettem magamra.
- Nem úgy terveztem, hogy így mondom el, de nem hagysz más választást - szólalt meg ismét, és hallottam, amint sóhajt egyet.
Esténként sokszor mászott át a diófán, ami elválasztotta a házunkat, és tudtam, hogy most is ott ül, ugyanazon az ágon, ahol eddig. De a túloldalon már nem ugyanaz az ember várja...
- Biztos rossz volt neked látni, és tényleg nem így akartuk, de ami megtörtént, az megtörtént. Ő és én... tudom, hihetetlen, de szeretjük egymást.
Egy szívtelen nő nem képes a szeretetre.
- Addig nem akartunk szólni róla, míg nem voltunk benne biztosak.
Vagy csak a vén szipirtyó tervelte ki pontosan így.
- Takarodj - suttogtam. Ő nem hallhatta, így felálltam, és az ablak mellé léptem. Homályos alakot láttam meg az egyik ágon. A szememet ismét csípni kezdték a könnyek.
- De azt szeretnénk, ha te is elfogadnál minket.
Minket. 
- Kwon Jiyong - szólaltam meg egy árnyalatnyival hangosabban, mint az előbb. Most meghallotta, így várta, hogy folytassam. - Takarodj vissza a házadba - jelentettem ki érzelemmentes hangon. A roló zsinórját a kezembe fogtam, és leengedtem.
Minden értelemben kizártam őt az életemből, ahogyan mindenki mást is. 

Prológus

A lány csoszogása hosszasan visszhangzott a kihalt folyosón. Lassú léptekkel vonszolta magát a számára megfelelő ajtóig. Ajkait egy halk sóhaj hagyta el, miközben ráhelyezte az egyik kezét az ajtóra. Egy pillanatra hunyta csak le a szemét, majd benyitott kopogás nélkül.

Amit először kiszúrt, az egy méretes tölgyfaasztal volt. Mögötte egy irodai, fekete szék, ami jelenleg üresen állt. Tekintete tovább vándorolt a szobán, és látta, hogy az egyik falat csak a könyves szekrény takarta el. Több száz könyv volt ott, de nem különösebben foglalkoztatta, így a szoba másik végét figyelte meg.
Arra számított, hogy mint a filmekben, egy letakart orvosi asztal lesz ott a számára, a legalacsonyabb magasságra állítva, amellett pedig egy karosszék. De egy kávézóasztal volt ott, ami körül négy, egész kényelmesnek tűnő szék állt.
Az egyikben foglalt helyet az idős férfi, aki kedvesen mosolygott rá a lányra. Ettől a barna hajú szépség gyomra majdnem felfordult.
Semmitmondó maszkot erőltetett magára, majd szó nélkül az öregúrtól legtávolabb eső székhez csoszogott.
- Jó napot, kedvesem - szólalt meg a férfi.
A lány válaszul csak mormogott valamit az orra alatt.
- Tessék? - kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a flegma stílust.
- Csak annyit mondtam, hogy nem vagyok a kedvese - vetette oda a lány.
- Akkor hogyan szólíthatom? Oh EunSung, Oh kisasszony, Miss Oh... - A férfi még sorolta volna, de a lány közbevágott.
- Csak rendezzük le ezt gyorsan, aztán viszont látásra. Nem kell sehogy sem szólítania.
- A kezelések hossza csak öntől függ.
- Tegye fel a szokásos kérdéseket, a szokásos válaszokat adom, és írja a szokásos dolgokat a noteszéba.
- Ahogy óhajtja. Az első kérdésem az lenne, hogy tudja, miért van itt?
- Mert a gyámhatóság jó ötletnek tartja, hogy 19 éves lányokat a pszichiátriára küldjenek egy semmiségért.
- Ezzel vitatkoznék, de kérem folytassa.
- Ennyi.
- Akkor úgy kérdezem: Ön szerint miért küldte ide a gyámhatóság?
- Mert az anyám a szomszédommal akar összeházasodni. Amiben szerintem nincs semmi meglepő, sok asszony házasodik össze a szomszédjával.
- Más egyebet nem vett észre?
A lánynak már most elege volt a kérdések hadától, amit egy türelmetlen sóhaj keretében tudtára is adott a férfinak.
- Az sem rendellenes, hogy a férj fiatalabb, mint jövendőbelije. A huszonegyedik században élünk. - A lány jelentőségteljesen nézett a férfira. Magyarán teljesen hülyének nézte.
- Természetesen egyáltalán nem rendellenes. Ez a helyzet azonban más, hiszen ön jól ismeri a férjjelöltet. Önnel egyidős.
- Hát igen, együtt nőttünk fel. Tudja, a szokásos szitu: együtt homokoztunk, gyíkot gyűjtöttünk, édességet loptunk.
- Nem zavarja, hogy a leendő apja önnel egy idős, sőt a gyermekkori játszótársa?
A lány hirtelen indulattól vezérelve felpattant, és egy nagyot ütött a kis asztalkára.
- Soha, de soha nem fogja átvenni az apám helyét! - jelentette ki, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Azt természetesen senki nem veheti át - felelte a pszichológus, közben intett, hogy üljön le. A lány dacosan nézett a szemébe, de mégis megtette, amire kérte.
- Maguknak az iskolában azt tanítják, hogy minden mondatában legyen benne az a szó, hogy természetesen?
- Ez most mellékes. Szóval látszólag zavarja, hogy a barátja beházasodik a családjába.
- Ezt meg miből szűrte le? Egyáltalán nem zavar.
- Akkor egyenlőre hanyagoljuk ezt a témát. Mesélje el, hogyan is történt, mikor elmondta az anyja önnek.
- Nem lepett meg.
- Tudott róla?
- Igen.
- Honnan tudta meg? A fiú mondta el, vagy észrevette rajtuk?
- Amikor másfél éve hazamentem, ott találtam őket a konyhában, elég kompromittáló helyzetben.
- Sírt, amikor ezt látta?
- Nem, inkább nevettem volna.
- Idegességében?
- Határozottan jól szórakoztam ezen is akkoriban.
A férfi egy pillanatra kinézett az ablakon, valamin mélyen elgondolkozott.
- Szerintem most kezdjük el az egészet előröl, és ha kérhetem, most őszintén válaszoljon minden kérdésemre. Ha tovább hazudik, a kezelések hossza talán soha nem fog véget érni.
A lány szeme ellenségesen villant fel, de most nem állt fel. Lehunyta a szemét, majd elmosolyodott.
- Igen? Akkor dőljön hátra, mert ez jó hosszú mese lesz....