1,5 évvel ezelőtt ~~
Végre vége ennek az átkozottul unalmas napnak - gondoltam magamban. Eléggé kimerítő volt, azt hittem soha nem csengetnek ki az utolsó órámról. Minden cuccomat bedobáltam a táskámba, majd Jiyong osztályterméhez mentem, mivel ezen a napon mindig együtt végzünk. Reggel nem együtt jöttünk, gondolom megint elaludt. Mikor odaértem, éppen akkor vágódott ki az ajtó, majdnem megpusziltam a fatákolmányt.
- Héé! - kiáltottam fel, aztán megláttam, hogy ki okozott majdnem orrtörést.
- Bocsi EunSung - simogatta meg a fejemet, aminek köszönhetően a szépen összefogott hajam tönkre ment. Rácsaptam a kezére, majd kérdőn néztem rá.
- Jiyong itt van? - néztem körül, de nem láttam. Taeyang arcára néztem, ő csak a fogait összeszorítva szisszent egyet - Mi az? - meredtem rá.
- Nem jött ma suliba ... - tette zsebre a kezeit.
Áháá, szóval ezért nem láttalak reggel Kwon Jiyong - mormogtam magamban..
- Értem, akkor szia - intettem, majd hátat fordítottam neki,s távoztam.
A haza felé úton próbáltam többször is hívni azt a majmot, de nem vette fel. Üzenetet is hagytam, de arra sem reagált. Nehogy már egyedül kelljen kártyáznom ma este. Mindig átjön legalább egy körre, nem nagyon fordult elő vele, hogy nem reagált volna a hívásaimra.
Kissé csalódottan léptem be a házunk kapuján, majd felugráltam a lépcsőn, s már nyitottam is a bejárati ajtót. Gyorsan lábbelit cseréltem, aztán ahogy mindig szoktam, indultam a konyhába, hogy köszönjek anyunak. Nem kiabáltam be, mivel utálta, hogyha hangoskodom plusz nem hallotta a páraelszívótól sem. Habár furcsa, de nem hallottam, hogy menne. Nem hangos, de azért ha csend van a házban, akkor egy nagyon picit lehet hallani a szerkentyűnek a hangját.
Fura - gondolkodtam - ismét - magamban.
A padlót nézve léptem be a konyhába, felemeltem a fejem, hogy szóljak édesanyámnak.
- A... - Olyan kép tárult elém, amit lehet, hogy nem kellett volna látnom. Vagy is de... nagyon is látnom kellett. Torkomban éreztem a gombócot, amit nem mostanában tapasztaltam - ...nya - suttogtam az utolsó pár betűt.
Drágalátos anyukám a konyhapulton ült MEZTELENÜL, míg a lába közt ott állt.. ott állt...
Jiyong, akin szintén nem volt ruha. Persze, hogy abban a pillanatban akarta behelyezni a micsodáját annak a nőnek a vaginájába, aki engem szült...
De nem jött össze nekik, mivel abban a pillanatban akkorát sikítottam, hogy szerintem még Észak-Koreában is meghallották. Ekkor Ji ijedt tekintettel kapta felém a fejét, de anyám csak tovább csókolgatta a nyakát, s simogatta, ahol érte.
- M...Mindjárt hányok ... - motyogtam erőtlenül. - MI A FRÁSZT CSINÁLTOK? - szedtem össze minden erőmet, s kiáltottam el magam.
- E..EunSung - indult el felém az egyetlen férfi nemű ember,
- Ne gyere közelebb, te gusztustalan... majom! - Egyik kezemmel még mindig a látószerveimet takartam, míg a másik karomat magam elé tettem, hogy annál közelebb ne bírjon jönni.
- Jiyoooong drágám, gyere vissza anyuhooz - hallottam meg anyám nyüszítő hangját.
Mi a ...?! Észre sem veszi, hogy itthon vagyok és hogy éppen most törte össze a szívemet?!
Nem tudtam mit mondani, így csak a fejemben visszhangzott ez a kérdés. Ezek után nem foglalkozva semmivel felrohantam az emeletre, bezárkóztam a szobámba aztán rávágódtam az ágyamra. A párnába belenyomtam a fejemet amennyire bírtam, kapálóztam, sírtam, visítottam, kiabáltam, szenvedtem.
Úgy éreztem, mintha a szívem helyén egy óriási fekete lyuk keletkezett volna, amely minden érzést beszippant magába - kivéve a keserűséget. Abbahagytam minden tevékenységet, a plafon felé fordultam. Meredten bámultam egy pontra, közben a könnyeim végigfolytak az arcomon.
Anyu nagyon is tisztába volt azzal, hogy Ji iránt nem csak barátságot érzek. Elmondtam neki! Megbíztam benne, erre a saját anyám így hátba szúr. Még ha azt mondanám, hogy a barátnőmmel, de az anyámmal, aki az ő édesanyja is lehetne. Nem, egyszerűen nem tudom felfogni.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, míg egy helyben feküdtem. Nem mozdultam, csak a mellkasom emelkedett fel-alá. A sírásom sajnos nem maradt abba, hiába próbáltam mindent megtenni. De éreztem, hogy történjen bármi, azt a jelenetet soha nem fogom tudni kiverni a fejemből... Pedig Isten a tanúm, hogy bármit, tényleg bármit megadnék azért, hogy örökre elfelejtsem.
A gondolataim új irányt vettek.
Vajon mióta...? Anyám egy kegyetlen nő volt, ezt mindig is tudtam róla, de szerettem, és reménykedtem benne, hogy nem fogja pont a lányát hátba szúrni. Még mindig túl naiv vagy Eun Sung...
A nevemet ízlelgettem. Az a nő mondta ki először, aki elvette tőlem az egyetlen szép dolgot, ami az életemben maradt.
A könnyeim hirtelen apadtak el. Robotszerű mozgással felálltam, az asztalomhoz ültem, és elővettem a matek füzetemet. Nem voltam stréber, sőt, a jegyeim nem voltak jók, de éreztem, hogy kell valami, amivel elfoglalhatom magamat, ami eltereli a gondolatimat.
És akkor már tudtam - a régi Eun Sung teljesen eltűnt. Apám eltűnése után is nehéz volt felállnom, de akkor végig ott volt mellettem Jiyong. Most, hogy őt is elveszítettem, nem lehetek a régi. És nem is akarok az lenni.
Hiába tudtam ezeket, a mellkasomban a szorító érzés nem engedett. Az ajkamba haraptam, és levertem mindent az asztalomról. A körzőmbe beleakadt a csuklóm, szúró fájdalmat okozva ezzel, de nem érdekelt.
A fejemet ismét lehajtottam az asztalra, a zokogás úgy rázta a testemet, hogy majd leestem a székről.
Kopogást hallottam az ablak felől. Erősen az ajkamba haraptam, és némán várakoztam. Hálát adtam az égnek, hogy reggel elfelejtettem elhúzni a függönyt.
- Eunnie? - hallottam meg a nevemet.
Olyan sok mindent mondhattam volna erre, de mindet elfojtottam. A számos szidalmat, ami épp az eszembe jutott, lenyeltem.
- Na, engedj be! - szólalt meg ismét Jiyong.
Ne is álmodj róla, hogy te még egyszer beteszed a lábad a szobámba! - gondoltam magamban. Hangosan azonban egy mukkot sem szóltam.
- Ne gyerekeskedj, hanem hallgass meg.
Hozzá akartam vágni valamit - akármit -, de mozdulatlanságot erőltettem magamra.
- Nem úgy terveztem, hogy így mondom el, de nem hagysz más választást - szólalt meg ismét, és hallottam, amint sóhajt egyet.
Esténként sokszor mászott át a diófán, ami elválasztotta a házunkat, és tudtam, hogy most is ott ül, ugyanazon az ágon, ahol eddig. De a túloldalon már nem ugyanaz az ember várja...
- Biztos rossz volt neked látni, és tényleg nem így akartuk, de ami megtörtént, az megtörtént. Ő és én... tudom, hihetetlen, de szeretjük egymást.
Egy szívtelen nő nem képes a szeretetre.
- Addig nem akartunk szólni róla, míg nem voltunk benne biztosak.
Vagy csak a vén szipirtyó tervelte ki pontosan így.
- Takarodj - suttogtam. Ő nem hallhatta, így felálltam, és az ablak mellé léptem. Homályos alakot láttam meg az egyik ágon. A szememet ismét csípni kezdték a könnyek.
- De azt szeretnénk, ha te is elfogadnál minket.
Minket.
- Kwon Jiyong - szólaltam meg egy árnyalatnyival hangosabban, mint az előbb. Most meghallotta, így várta, hogy folytassam. - Takarodj vissza a házadba - jelentettem ki érzelemmentes hangon. A roló zsinórját a kezembe fogtam, és leengedtem.
Minden értelemben kizártam őt az életemből, ahogyan mindenki mást is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése