A lány csoszogása hosszasan visszhangzott a kihalt folyosón. Lassú léptekkel vonszolta magát a számára megfelelő ajtóig. Ajkait egy halk sóhaj hagyta el, miközben ráhelyezte az egyik kezét az ajtóra. Egy pillanatra hunyta csak le a szemét, majd benyitott kopogás nélkül.
Amit először kiszúrt, az egy méretes tölgyfaasztal volt. Mögötte egy irodai, fekete szék, ami jelenleg üresen állt. Tekintete tovább vándorolt a szobán, és látta, hogy az egyik falat csak a könyves szekrény takarta el. Több száz könyv volt ott, de nem különösebben foglalkoztatta, így a szoba másik végét figyelte meg.
Arra számított, hogy mint a filmekben, egy letakart orvosi asztal lesz ott a számára, a legalacsonyabb magasságra állítva, amellett pedig egy karosszék. De egy kávézóasztal volt ott, ami körül négy, egész kényelmesnek tűnő szék állt.
Az egyikben foglalt helyet az idős férfi, aki kedvesen mosolygott rá a lányra. Ettől a barna hajú szépség gyomra majdnem felfordult.
Semmitmondó maszkot erőltetett magára, majd szó nélkül az öregúrtól legtávolabb eső székhez csoszogott.
- Jó napot, kedvesem - szólalt meg a férfi.
A lány válaszul csak mormogott valamit az orra alatt.
- Tessék? - kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a flegma stílust.
- Csak annyit mondtam, hogy nem vagyok a kedvese - vetette oda a lány.
- Akkor hogyan szólíthatom? Oh EunSung, Oh kisasszony, Miss Oh... - A férfi még sorolta volna, de a lány közbevágott.
- Csak rendezzük le ezt gyorsan, aztán viszont látásra. Nem kell sehogy sem szólítania.
- A kezelések hossza csak öntől függ.
- Tegye fel a szokásos kérdéseket, a szokásos válaszokat adom, és írja a szokásos dolgokat a noteszéba.
- Ahogy óhajtja. Az első kérdésem az lenne, hogy tudja, miért van itt?
- Mert a gyámhatóság jó ötletnek tartja, hogy 19 éves lányokat a pszichiátriára küldjenek egy semmiségért.
- Ezzel vitatkoznék, de kérem folytassa.
- Ennyi.
- Akkor úgy kérdezem: Ön szerint miért küldte ide a gyámhatóság?
- Mert az anyám a szomszédommal akar összeházasodni. Amiben szerintem nincs semmi meglepő, sok asszony házasodik össze a szomszédjával.
- Más egyebet nem vett észre?
A lánynak már most elege volt a kérdések hadától, amit egy türelmetlen sóhaj keretében tudtára is adott a férfinak.
- Az sem rendellenes, hogy a férj fiatalabb, mint jövendőbelije. A huszonegyedik században élünk. - A lány jelentőségteljesen nézett a férfira. Magyarán teljesen hülyének nézte.
- Természetesen egyáltalán nem rendellenes. Ez a helyzet azonban más, hiszen ön jól ismeri a férjjelöltet. Önnel egyidős.
- Hát igen, együtt nőttünk fel. Tudja, a szokásos szitu: együtt homokoztunk, gyíkot gyűjtöttünk, édességet loptunk.
- Nem zavarja, hogy a leendő apja önnel egy idős, sőt a gyermekkori játszótársa?
A lány hirtelen indulattól vezérelve felpattant, és egy nagyot ütött a kis asztalkára.
- Soha, de soha nem fogja átvenni az apám helyét! - jelentette ki, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Azt természetesen senki nem veheti át - felelte a pszichológus, közben intett, hogy üljön le. A lány dacosan nézett a szemébe, de mégis megtette, amire kérte.
- Maguknak az iskolában azt tanítják, hogy minden mondatában legyen benne az a szó, hogy természetesen?
- Ez most mellékes. Szóval látszólag zavarja, hogy a barátja beházasodik a családjába.
- Ezt meg miből szűrte le? Egyáltalán nem zavar.
- Akkor egyenlőre hanyagoljuk ezt a témát. Mesélje el, hogyan is történt, mikor elmondta az anyja önnek.
- Nem lepett meg.
- Tudott róla?
- Igen.
- Honnan tudta meg? A fiú mondta el, vagy észrevette rajtuk?
- Amikor másfél éve hazamentem, ott találtam őket a konyhában, elég kompromittáló helyzetben.
- Sírt, amikor ezt látta?
- Nem, inkább nevettem volna.
- Idegességében?
- Határozottan jól szórakoztam ezen is akkoriban.
A férfi egy pillanatra kinézett az ablakon, valamin mélyen elgondolkozott.
- Szerintem most kezdjük el az egészet előröl, és ha kérhetem, most őszintén válaszoljon minden kérdésemre. Ha tovább hazudik, a kezelések hossza talán soha nem fog véget érni.
A lány szeme ellenségesen villant fel, de most nem állt fel. Lehunyta a szemét, majd elmosolyodott.
- Igen? Akkor dőljön hátra, mert ez jó hosszú mese lesz....
Arra számított, hogy mint a filmekben, egy letakart orvosi asztal lesz ott a számára, a legalacsonyabb magasságra állítva, amellett pedig egy karosszék. De egy kávézóasztal volt ott, ami körül négy, egész kényelmesnek tűnő szék állt.
Az egyikben foglalt helyet az idős férfi, aki kedvesen mosolygott rá a lányra. Ettől a barna hajú szépség gyomra majdnem felfordult.
Semmitmondó maszkot erőltetett magára, majd szó nélkül az öregúrtól legtávolabb eső székhez csoszogott.
- Jó napot, kedvesem - szólalt meg a férfi.
A lány válaszul csak mormogott valamit az orra alatt.
- Tessék? - kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a flegma stílust.
- Csak annyit mondtam, hogy nem vagyok a kedvese - vetette oda a lány.
- Akkor hogyan szólíthatom? Oh EunSung, Oh kisasszony, Miss Oh... - A férfi még sorolta volna, de a lány közbevágott.
- Csak rendezzük le ezt gyorsan, aztán viszont látásra. Nem kell sehogy sem szólítania.
- A kezelések hossza csak öntől függ.
- Tegye fel a szokásos kérdéseket, a szokásos válaszokat adom, és írja a szokásos dolgokat a noteszéba.
- Ahogy óhajtja. Az első kérdésem az lenne, hogy tudja, miért van itt?
- Mert a gyámhatóság jó ötletnek tartja, hogy 19 éves lányokat a pszichiátriára küldjenek egy semmiségért.
- Ezzel vitatkoznék, de kérem folytassa.
- Ennyi.
- Akkor úgy kérdezem: Ön szerint miért küldte ide a gyámhatóság?
- Mert az anyám a szomszédommal akar összeházasodni. Amiben szerintem nincs semmi meglepő, sok asszony házasodik össze a szomszédjával.
- Más egyebet nem vett észre?
A lánynak már most elege volt a kérdések hadától, amit egy türelmetlen sóhaj keretében tudtára is adott a férfinak.
- Az sem rendellenes, hogy a férj fiatalabb, mint jövendőbelije. A huszonegyedik században élünk. - A lány jelentőségteljesen nézett a férfira. Magyarán teljesen hülyének nézte.
- Természetesen egyáltalán nem rendellenes. Ez a helyzet azonban más, hiszen ön jól ismeri a férjjelöltet. Önnel egyidős.
- Hát igen, együtt nőttünk fel. Tudja, a szokásos szitu: együtt homokoztunk, gyíkot gyűjtöttünk, édességet loptunk.
- Nem zavarja, hogy a leendő apja önnel egy idős, sőt a gyermekkori játszótársa?
A lány hirtelen indulattól vezérelve felpattant, és egy nagyot ütött a kis asztalkára.
- Soha, de soha nem fogja átvenni az apám helyét! - jelentette ki, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Azt természetesen senki nem veheti át - felelte a pszichológus, közben intett, hogy üljön le. A lány dacosan nézett a szemébe, de mégis megtette, amire kérte.
- Maguknak az iskolában azt tanítják, hogy minden mondatában legyen benne az a szó, hogy természetesen?
- Ez most mellékes. Szóval látszólag zavarja, hogy a barátja beházasodik a családjába.
- Ezt meg miből szűrte le? Egyáltalán nem zavar.
- Akkor egyenlőre hanyagoljuk ezt a témát. Mesélje el, hogyan is történt, mikor elmondta az anyja önnek.
- Nem lepett meg.
- Tudott róla?
- Igen.
- Honnan tudta meg? A fiú mondta el, vagy észrevette rajtuk?
- Amikor másfél éve hazamentem, ott találtam őket a konyhában, elég kompromittáló helyzetben.
- Sírt, amikor ezt látta?
- Nem, inkább nevettem volna.
- Idegességében?
- Határozottan jól szórakoztam ezen is akkoriban.
A férfi egy pillanatra kinézett az ablakon, valamin mélyen elgondolkozott.
- Szerintem most kezdjük el az egészet előröl, és ha kérhetem, most őszintén válaszoljon minden kérdésemre. Ha tovább hazudik, a kezelések hossza talán soha nem fog véget érni.
A lány szeme ellenségesen villant fel, de most nem állt fel. Lehunyta a szemét, majd elmosolyodott.
- Igen? Akkor dőljön hátra, mert ez jó hosszú mese lesz....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése