2. Fejezet

Már meg sem lepődtem azon, hogy kisírt szemekkel keltem fel, a torkomban továbbra is ott volt a gombóc. Azonban figyelmen kívül hagytam mindent, gondolkodás nélkül intéztem a reggeli teendőimet. A redőnyt nem húztam fel, jobbnak láttam úgy hagyni.
Felvettem egy egyszerű farmert, hozzá egy bő pólót, majd bepakoltam a táskámba. Nem sűrűn szoktam magamat sminkelni, de valamit csinálnom kellett a szememmel, így eltöltöttem egy kis időt a tükör előtt is. A vállamra vettem a táskámat, és elindultam a konyha felé.
Hányinger fogott el, amikor beléptem az ismerős helységbe. A pultok, a sarokban a hűtő, amellett az asztal, és felette az ablak... minden más világításba került. Ha az asztalra néztem, már nem az jutott eszembe, hogy mikor kislány voltam, apuval sötétedés után ott kártyáztunk csendben, hanem az, amikor Jiyong egyszer itt vacsorázott, és megnézte anyámat. Akkor még azt hittem, hogy ez normális, hiszen serdülő fiú...
A pultra egyenesen ránézni sem mertem. Elvágtattam mellette, a hűtőből kivettem egy joghurtot és egy kanál kíséretével bedobtam a táskámba. Nem is tudom, miért raktam el, biztosan nem lesz étvágyam...
Általában leülök a konyhában, és fél nyolcig várok Jiyongra, hogy együtt mehessünk, de ha arra gondolok, hogy látnom kell azt az idétlen arcát, ismét felfordul a gyomrom.
Azt vettem észre, hogy kirohanok a házból. Már ha ott tartózkodok, attól is rosszul leszek. Az utcáról még visszanéztem, és az édesapám jutott eszembe. Minden álma az volt, hogy otthonunknak tekintsük ezt a helyet, nagyon sokat dolgozott azon, hogy anyám büszkén jelenthesse ki, hogy ez az ő otthona is.

Gondolatban megráztam a fejemet - nem akarok ezekre most gondolni. Elővettem a telefonomat, beraktam a fülhallgatót, és egy zúzós, rock számot indítottam el. Igen, pontosan erre volt szükségem.

Az iskolában szinte semmire sem tudtam odafigyelni, a gondolataim folyamatosan elkalandoztak. Senkinek nem tűnt fel, mivel szinte mindig ilyen vagyok. Talán az lehetett furcsa, hogy egyik órán sem aludtam el. De egyáltalán nem érdekelt mások véleménye.

- Hogyhogy kisminkelted magad Eun Sung? - kérdezte az egyik szünetben a mellettem ülő lány, MinJae.
- Ehhez volt kedvem - feleltem egy vállrándítás kíséretében. Tudtam, hogy folytatni akarja, így felálltam, és kimentem a teremből. Eleinte a WC-be akartam menni, de végül úgy döntöttem, hogy a friss levegő jobb lesz most nekem.

Kiérve az udvarra mélyen belélegeztem a levegőt, majd elindultam az egyik pad felé. Egy távolabbit választottam, ott hátha kevesebb ember szúr ki. Kényelmesen hátradőltem, majd felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz, amit át is öleltem. A térdemre tettem az állam, úgy néztem a fák leveleit nem messze tőlem.

- Szia Eunnie - szólalt meg Jiyong mellettem. Ahogyan szokta, a pad támlájára ült fel.
Miért? - kérdeztem magamtól.
Úgy döntöttem, hogy a tegnapi taktikát vetem be, és nem szólalok meg.
- Na, ne csináld már ezt, legalább köszönj - nógatott.
Ránéztem, és láttam, hogy mosolyog. Sötét haja az arany napsugaraktól barnán csillogott, a szeme ugyanúgy ragyogott. Igazán boldog volt, ami a legmélyebb sebet okozta nekem.
Nem szólalt meg, ő is a tekintetemet fürkészte. Próbáltam minden érzést elzárni előle, de nem sikerült.
- Csak egy dolgot mondok, ne keress többé - nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, de amit anyámmal okoztak jobban sajgott. Felálltam, majd nem törődve Vele otthagytam. Ő csak pislogott és mosolygott, de nem mondott semmit. Ennyire boldog amiért megtudtam a nevelőmmel való viszonyát?!
Bárcsak apu velem  lenne, ő mindig tudta, hogy mit csináljak, hiszen anyu nem foglalkozott velem. Édesapám két szerepet játszott egyszerre: anya, apa.
Anyámnak mindig csak a buli volt a fontos. Hiába volt egy gyermeke és egy férje, aki mindent megtett értünk, hogy jó életünk legyen.
Még azt sem tudom, hogy mért hagyott el minket... azaz engem. Amint látom Ah Reum-nek nem nagyon hiányzik, hamar túllépett rajta.

Nagy nehezen bemásztam a következő órámra, ami biosz volt. Az azt következő órám földrajz volt, témazárót írtunk. Persze, hogy semmit nem tanultam. Örülök, ha hármasra kitudtam puskázni.
Utána már hál' istennek nem volt több órám, így hazaindultam. Útközben eleredt az eső is, aminek még jobban örültem.
Persze esernyő nem volt nálam, plusz még szandálban is voltam. Komolyan ez a nap ennél már nem lehet rosszabb....  s ahogy ez átsuhant az agyamon egy kocsi arra hajtott, aminek köszönhetően tiszta sár lettem.

Mire hazaértem úgy néztem ki, mint egy ázott kutya; hajam arcomhoz tapadt, néhol felállt - gondolom, ahogy mindig hátra söpörtem kezemmel -, ruháim teljesen eláztak, lábam sáros volt. Sejtésem szerint a lábbelim sem bírta a kiképzést, mivel ahogy beléptem az ajtón, s leakartam venni elszakadt.
Mérgesen fújtattam egyet, majd a fürdőbe mentem egy frissítőfürdőt venni, de előtte kiteregettem az elázott holmijaimat.

Miután végeztem mindennel becammogtam a szobámba, körbe néztem, s azt hittem, hogy ott esek össze. Az ágyam vetetlen volt, mellette a földön vagy száz darab zsebkendő. Az ajtó mellett, ahol az íróasztalom állt, hatalmas kupi  volt, mivel az asztalon lévő dolgok helye a padlót szimatolták. A matek cuccaim összegyűrve egymás mellett, mellette egy összetört bögre, amit még Jiyongtól kaptam a tizennegyedik születésnapomra. Aztán még volt köztük ceruza, pár füzet, rajzok, s egy tükör, amik furcsamód túlélte, csak kicsit megrepedt.
Fura. Egy bögre összetört, de a tükör nem?

Felöltöztem valami kényelmesbe, nem volt kedvem rendet rakni így úgy döntöttem, hogy lemegyek a nappaliba, s ott nézek egy kis tévét. A nappalink a konyha mellett volt, így át kellett másznom azon a gusztustalan helyen. A legjobban amit szerettem azaz evés volt, de most már úgy érzem nem az lesz a kedvenc elfoglaltságom.
A társalgónkban egy nagy bőr kanapé volt,  vele szemben egy plazma tv, a két tárgy között egy stílusos szőnyeg, rajta egy üvegasztal.Az asztal két oldalán - jobb, bal - egy-egy fotel volt. A televíziótól jobbra volt egy ablak, amiben egy cserepes virág díszelgett, az ablaktól balra pedig egy ember nagyságú virág állt. Nem túl sok minden foglalt helyet, de szerintem nem is volt többre szükség.

Lehuppantam az ülőalkalmatosságra, s bekapcsoltam a tévékészüléket. Vagy tíz perce nézhettem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Hello? - szóltam bele kissé erőtlenül.
- EunSung, Taeyang vagyok - mutatkozott be. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Hm, szia. Miért keresel? - tértem a tárgyra. Nem volt sok kedvem most beszélgetni.
- Láttam, hogy ma elég rossz passzban voltál. Nem szoktad magad sminkelni, s az arcod is kissé beesett. Minden oké? - érdeklődött óvatosan.
- Persze, minden a legnagyobb rendben - motyogtad.
- Nem hiszek neked - szisszent fel a vonal másik végén lévő személy - Ráérsz? - kissé meglepett a kérdése.
- Ami azt illeti... igen, de... - már épp kezdtem volna magyarázkodni, hogy semmi hangulatom most semmihez, mikor hallottam, hogy valaki jött. Hátra fordultam, hogy megnézzem ki az, mikor megláttam, hogy Kwon Jiyong áll a főzőhelyiség ajtajában - miért kérdezed, Taeyang? - tudakoltam.
- Bulizzunk! - kiáltotta el magát, majdnem megsüketültem. Hát legalább kiadom egy kicsit a gőzt, nemde?!
- Rendben - kissé elmosolyodtam. amit persze ő nem látott.
- Akkor fél óra múlva mehetek érted?
- Igen, addigra elkészülök. Szia - ezzel letettem a telefont, s felpattantam eddigi helyemről.
Nem foglalkozva az érdeklődő tekintettel, ami engem pásztázott, mintha ott sem lett volna elmentem mellette, felszaladtam a lépcsőn, be a hálómba. Valami jó kis cuccot kéne felvennem.
Áhhh meg is van, ezzel kiemeltem az én kis drágáimat. Egy fehér egyszerű trikót vettem fel, s egy fekete miniszoknyát egy ugyan olyan színű bakanccsal. Kisminkeltem magam, pár ékszert magamra aggasztottam, parfüm, s már indulhatok is. Még gyorsan magamhoz kaptam egy fekete kis táskát, amibe beledobáltam a telefonom, pénztárcám, s egy pár papír zsebkendőt.
Pont letelt a harminc perc, rohantam le a lépcsőn, persze, majdnem orra is buktam amilyen ügyes vagyok. Bekopogtam édes muter szobájába, de persze mikor kinyitottam az ajtót éppen egy csókcsatának lehettem tanúja. Megköszörültem a torkomat, hogy egy kicsit a lányára is figyeljen már oda.!
- Ma nem alszok itthon - ezzel becsaptam a szobaajtaján, s ott hagytam, nem foglalkoztam a válaszával. Úgy is csak egy "rendben" vagy egy "oké" lett volna.